Sír

A rövid szertartás után a hervatag gyep szomjasan itta be a hamuval kevert vízpermetet.

– Elment végül – szólalt meg egy férfi a hazaindulást halogató maroknyi gyászoló csoport közepén, és megtisztította a szemüvegét. – Azért valljuk be, érzünk némi megkönnyebbülést.

– Félelmetes nő volt – felelte egy kis termetű, tömzsi ember szürke zakóban, miközben a földnek támasztott esernyőjével babrált, ami majdnem a mellkasáig felért.

– Elnézést, én csak távolról ismertem – hajolt közéjük egy törékeny nő, fekete művirággal a hajában. – Miért volt félelmetes? Azért, amit az a vírus tett vele?

– Arra gondol, amit a Plútón szedett össze? – kérdezte a szemüveges.

– Úgy hallottam, megváltoztatta a lelkét. Gonosszá tette?

– Áh, dehogy a lelkét, asszonyom! – szólt közbe a köpcös férfi. – Az agyát rendezte át, kedves! Képessé vált belelátni másokba!

– Elviselhetetlen volt! – szólalt meg egy rekedt férfihang a hátuk mögött. A gazdája összecsippentette középen a keskeny karimájú fekete kalapját, majd egy elegáns mozdulattal a fejébe nyomta. – Rád nézett, és máris tudott mindent rólad!

– Az valóban félelmetes! – hüledezett a nő.

– Tudja, asszonyom, az expedíció után nem volt könnyű vele együtt élni – felelte az alacsony férfi az esernyőjére támaszkodva. – Azért is váltunk el végül.

– Maga volt az első férje? Nem is tudtam! – nyújtotta oda a tenyerét a szemüveges. – Én voltam a harmadik, üdvözlöm!

– Háromszor is elvették? – csodálkozott a fekete virágos nő. – Hogy lehet az?

– Négyszer – szólalt meg egy szőke, hosszú hajú, karcsú hölgy a hátsó sorból. – Csak ő annyira összetört, hogy képtelen volt eljönni.

– Szegény ürge! – jegyezte meg a kalapos. – Még egy áldozat.

– Maga is a férje volt? – érdeklődött a nő.

– A második.

– Miért vette el?

– Könnyű beleesni valakibe, aki minden gondolatod teljesíti…

A csoport férfi tagjai helyeslően morogtak.

A szőke hölgy ekkor felszegte a fejét, és a kérdezősködő nő felé fordult.

– A nővére vagyok, az ő oldalát is jól ismerem. Rengeteget sírt a vállamon a magányossága miatt.

– Hogy lehetett magányos, ennyi ember oldalán?

– Előbb-utóbb mindenki elhagyta.

– Miért, mi történt? Egyszer csak önök ellen fordult? – A filigrán nő előrébb lépett, szembe a csoporttal, hogy lássa a férfiak arcát.

Azok a fejüket rázták.

– Soha – szólalt meg a kalapos. – El sem tudom képzelni róla, hogy bárkire haragudjon.

– Nem is haragudhatott senkire – vetette közbe a szemüveges –, hiszen mindig tudta mindenkiről, hogy mit miért tesz!

– Emiatt romlott el minden, asszonyom! – mordult fel az esernyős férfi. – Megnőtt az a bizonyos szakadék köztünk! Ő képes volt arra a csodára, én meg nem. Ez ennyire egyszerű.