Olympea ajándéka
Kerb utolsóként lépett át az átjárón a múzeum fakódrapp kövezetére. A többiek már neki is kezdtek előkészíteni a terepet. Megkönnyebbülten látta, hogy az övékkel egy időben a másik tértorzulás is megnyílt a terem túlfelén. Hárman jöttek át rajta, kezükben a méretes festménnyel. Nem kis aggodalommal fürkészte az arcukat, de hamar magára ismert az egyikőjükben. Kiugró állcsontja és szétálló kerek fülei még a ritkuló őszes haja ellenére is elárulták.
Ilyen küldetés is csak egy őrült agyából
pattanhatott ki, morfondírozott, miközben segített a társainak leemelni a
falról a vaskos aranyozott keretbe foglalt másik képet. Persze arra, ami a
világ leggazdagabb emberének agyából pattan ki, nehéz nemet mondani főként, ha
az ember számításba veszi a figyelemre méltó anyagi vonzatokat. Zealon az ilyen
tébolyult vállalkozásaira egész kis magánkülönítményt tart fenn, ide tartozik Kerb
is, és már nemegyszer kellett figyelmeztetnie magát, hogy ne tegyen fel
kérdéseket a feladatok értelmével és a saját józan eszével kapcsolatban, egyszerűen
csak koncentráljon a havi ellátmány összegére, amitől mindjárt kisimul a
homloka.
Kerb azzal is tisztában volt, hogy a
világ egyetlen tér-idő torzulást produkáló berendezése – amelynek kiterjedése mellesleg
egy kisebb városéval vetekszik – főnöke kizárólagos tulajdonát képezi, aki csak
az elmúlt félévben vagy tíz helyre és időbe küldte el vele őket, jórészt
teljesen felesleges, de annál több rizikóval járó feladatokra. A szentimentális quadrilliárdos
Időgépnek nevezte el a komplexumot, valami több száz évvel ezelőtt meghalt
írónak állítva emléket, de Kerbet mindez nem igazán foglalkoztatta. Az viszont
annál inkább, hogy az effajta kiruccanásokat lehetőleg ép bőrrel megússza.
Olympea-nak, Zealon ifjú feleségének
holnap lesz a születésnapja, és a büszke férj nem kisebb ajándékkal óhajtja
meglepni szépséges aráját, mint egy eredeti alkotással: Manet Olympia-jával. Maga
a festmény sem akármekkora érték, nem is beszélve a rajta megörökített
csodálatos nőalakról, amely finom célzás Olympea természet adta szépségére, de
a legfőbb ok, amiért a választás erre a műre esett, mégiscsak a címe. Egy
műkedvelő quadrilliárdos nem mondhat le egy ilyen ajándékról! Mivel azonban ő az
egyik legodaadóbb támogatója a Múzeumok Világuniójának, amely a fellelhető
összes műalkotás számba vételével és közkinccsé tételével szolgálja az
egyetemes művészetet, nem teheti meg, hogy akár egyet is kisajátítson közülük. A
küldetés előtti megbeszélésen erről egész kis szónoklatot intézett a három kiválasztotthoz,
köztük Kerbhez is, aki csak ásítozott.
–
Mondja meg, hogy mi a feladat, a többit meg tartsa meg magának és az unokáinak!
– bosszankodott társainak egy pohár Zealon-féle antik sör mellett az eligazítás
után.
A múzeumban már senkinek sem jutott
eszébe a főnök szavain rágódni, sietniük kellett. A szűkre szabott idő ellenére
Kerb mégsem bírta megállni, hogy két mozdulat között oda ne szóljon a másik
csapatbeli énjéhez.
–
Megérte? – kérdezte, miközben a tekintetét kereste.
–
Meg – válaszolt nyomatékosan az őszes hajú.
–
És a csajjal mi lett? Kirúgta?
–
Egy hete ment el. Hatvanöt volt.
Többre nem volt idő, így is túl sokáig
vacakoltak, mert a kép a vártnál keményebben ellenállt. Végül sikerült leszedniük,
de csak a fal egy kis darabjával együtt, amely aztán a kövezeten landolt.
Összenéztek. A főnök mutatott nekik egy
újsághírt 2015-ből, mely beszámolt az Orsay
Múzeumban történtekről. A kamerarendszer karbantartását végezték zárás után. A
berendezést mindössze öt percre kapcsolták le. Az éjjeliőrök senkit sem láttak,
a műtárgyak sértetlenek voltak, csak a takarítók hívták fel reggel a figyelmet
arra, hogy az Olympia alatt faldarabokat találtak. Ezután még hetekig
tartott a vizsgálat, de senki sem tudott használható magyarázattal
előállni.
Kerbék siettek. Az öt perc mégiscsak öt
perc, és a másik csapatnak is kell még idő, hogy a képet – amely majdnem egy
egész emberöltőnyi időt töltött egy gazdag nő lakosztályának falán –
visszahelyezzék az eredeti helyére és idejébe.
Ahogy visszaértek 2162-be, a tértorzulás
szétfoszlott mögöttük. Főnökük széles mosollyal fogadta őket, később pedig a méltó
jutalom sem maradt el. Sokáig nem felejtették Olympea nagyszabású születésnapi köszöntését,
amire nem voltak ugyan hivatalosak, mégis jelentős részt vállaltak és kaptak
belőle.
2206-ban Olympea meghalt, majdnem tíz
évvel az öreg Zealon után. De mielőtt a magánkülönítményt az örökösök
feloszlatták volna, még akadt számukra egy elvégzendő feladat. A Manet képet vissza kellett vinni. Az
eredeti csapatból már nem voltak meg mind, de Kerb vállalta, hogy megszervezi
az átkelést. Üzembe állították az Időgépet, és kaput nyitottak az Orsay Múzeumba,
2015-be, a kamerarendszer öt perces leállításának időpontjára.
A majdnem két méter hosszú és másfél
méter magas festményt súlyos aranyozott keretével együtt még három megtermett embernek
sem volt könnyű feladat megtartani. Viszont amikor felemelték, hogy átvigyék a
térkapun, Kerb rosszul mozdult, és meghúzta a vállát. Jobb karjának minden további
mozdulatánál csillagokat látott, ezért kénytelen volt ezután már csak a bal
kezét használni.
A korábbi csapattal egyszerre értek át.
Irigykedve bámulta meg fiatalabb önmagát, aki ruganyos léptekkel bújt át a
másik átjárón. A tekintetük egy pillanatra találkozott, de amaz gyorsan a fal
felé indult, hogy segítsen a társainak. Kerb felsóhajtott: el fog az tartani
még egy darabig! Egyre jobban fájt a karja a kép súlya alatt. Egyszer csak a
fiatalabb énje odaszólt neki:
–
Megérte?
Fáradó
bal karja már remegett az erőlködéstől.
–
Meg! – válaszolt határozottan, majd odaszólt a falnál küszködőknek: –
Mindenki állj!
Azok
döbbenten néztek fel.
–
Ezt vigyétek! – és fejével a saját festményük felé bökött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése