A bevándorló

(Kreatív írás feladat: írj történetet a kép alapján!)

„Üdvözöllek! Gyere, ülj ide mellém! … Ott is jó lesz. Annyira örülök, hogy találkozom néha valakivel, aki odafigyel rám! Itt nem kedvelik túlságosan az idegeneket. Rajtad legalább látom, hogy érdekel amit mondok, még hogyha nem is biztosan érted teljesen. Ez a város nagyon zsúfolt, rengetegen sietnek ide-oda, alig akad, aki leül néha itt a liget szélén, de ha mégis, akkor is fintorogva elfordul, ha meg akarom szólítani. Próbálom elsajátítani a helyi nyelveket, de így, hogy nincsen aki tanítson, nem megy könnyen. Megértettem, hogy te sem segíthetsz ebben nekem, de legalább meghallgatsz néha.  A legutóbb elmeséltem, hogy milyen életem volt otthon, most elmondom, hogy miért kellett mindenem otthagynom, és hogyan veszítettem el mindenkit, aki közel állt hozzám.

Az volt a legnagyobb baj tudod, hogy a megszállók hirtelen érkeztek, és akit csak értek, mindenkit megöltek. Nem akartak semmit megosztani velünk. Éppen annyi időnk maradt, hogy egy gyors mentőakciót szervezzünk mindazoknak, akikhez még nem jutottak el. Azt terveztük, hogy mind más-más irányba menekülünk, és egy adott helyen találkozunk később. Az erejük abban rejlett, hogy meglepetésszerűen, és hatalmas számbeli fölénnyel támadtak, ezért úgy gondoltuk, hogy így több esélyünk lesz az életben maradásra. A megbeszélt napra összegyűjtöttük a kellő számú járművet - kinek milyen jutott -, és elbúcsúztunk egymástól. Nem volt könnyű a rokonokat, és a szüleimet sem elengedni erre a bizonytalan kimenetelű, hosszú útra, de a legnehezebben mégis az egy szem páromtól és a gyermekeimtől váltam el. Máig sem tudom, hogy életben vannak-e, és ha igen, akkor merre lehetnek. Félek, hogy soha többé nem látom őket.

Az indulás pillanatában lecsaptak ránk a támadók. Sokan ott maradtak, sajnos nem mindenkinek volt olyan szerencséje, mint nekem. Az viszont egyértelműen bebizonyosodott, hogy a megszállók a szanaszét menekülőkkel nem képesek hatékonyan elbánni. Annak ellenére, hogy hatalmas tűzerővel törtek ránk, - én is kaptam egy kisebb találatot, - úgy láttam, hogy a rajtaütést sokan túléltük. A járművem látszólag nem károsodott túlságosan - akkor még úgy gondoltam, hogy simán elérek vele a találkozási ponthoz, úgyhogy begyorsítottam, és vissza se néztem. A gravitációs határon túljutva aztán, sikerült is fénysebességre kapcsolnom.

A sorsomat az egyszemélyes kis járműre bíztam, nekem ez jutott. A családom éppen elfért a rájuk bízott nagyobb gépezetben, legalább ők együtt maradtak. Bár mindig eszembe jut, hogy együtt is haltak meg, ha nem jutottak ki. Csillagos éjjeleken elképzelem, hogy üzeneteket küldök nekik ahhoz a csillagrendszerhez, ahol találkoztunk volna - hátha ott vannak -, hogy élek, és ne aggódjanak miattam. Nagyon hiányoznak még mindig. Szerencsére arra a csillagra mindig rá lehet látni innen.

Az mentette meg az életem, hogy a biztonság kedvéért mindenki kétszerannyi készletet vitt magával, mint amennyire szükség volt. A lövedék valószínűleg károsította a központi irányítórendszert, ezért, amíg én lecsökkentett életfunkciókkal, tudattalan állapotban vártam a megérkezést, a járművem egyszerűen letért az útról, és csak ment, és ment, bele a végtelenbe. Végül a biztonsági rendszer ébresztett fel, mert a gépezet már kezdett jócskán kifogyni az erőforrásokból. Azt hittem, hogy megérkeztem, és csatlakozhatok a másik bolygó felszínén a többiekhez, de csak a sötét űr fogadott. Amerre csak néztem, halovány csillagok derengtek, elérhetetlennek tűnő messzeségben. A készletek kifogyóban voltak, az életfenntartó rendszert az automata minimumra állította. Hirtelen jeges borzongás járt át, a bizonyosság, hogy itt ér a vég, lassan éhen halok vagy megfagyok, mindenkitől távol, sodródva egyedül, a semmiben. De nem tehettem mást, össze kellett szednem magam, és kapaszkodni az utolsó reménysugárba, egy apró esélybe, hogy elérhető közelségben élettel teli bolygót találok. A galaxisnak ezt a részét, az itt található magányos csillagokat és csillagrendszereket egyáltalán nem ismertem. Be tudtam azonosítani, hogy pontosan hol vagyok, azt a csillagot is láttam a távolban, amelyhez a találkozási helyünk bolygója tartozott, viszont visszafordulni már nem volt értelme. Túl kevés volt hozzá az élelmem és az energiám. Nem maradt más esélyem: az élelemadagokat minimálisra csökkentettem, és a legközelebbi csillag felé vettem az irányt. Találok vajon bolygót körülötte? Ha igen, megfelelő felszín fogad-e, amire leszállhatok? Léteznek-e rajta élőlények, melyek segítségével túlélhetek? Nem tudtam. Áhítattal figyeltem az érzékelhetetlenül lassan közeledő csillagot, és közben a kétség és a remény majd kettészakított belülről. Tehetetlenül kellett várakoznom hosszú-hosszú időn át, és gyakran tört rám olyan rémült képzet, hogy igazából nem is haladunk, az egész rendszer tönkrement, és a látszólag meg sem mozduló csillag közt és közöttem a távolság semmit nem csökken. Mire azonban az élettel benépesült harmadik bolygót végül sikerült felfedeznem, már rég elfogyott az élelmem, az éhségtől zavartan bámultam magam elé, és képtelen voltam már rá, hogy bárminek is örüljek. Arra is alig maradt erőm, hogy a járművet feléje irányítsam.

A megviselt és kiégett gépezettel a felszín nagy részét borító vízburok alá ereszkedtem le. Az aljzat végre megfelelő leszállóhelyet nyújtott. Kiszállhattam, és egy arra úszó élőlényből az átalakulásomhoz megfelelő anyaghoz juthattam. Tudod, mi képesek vagyunk más élőlényekké átformálni magunkat, ha hozzájutunk egy kevéshez a felépítésüket szabályozó anyagokból. Így aztán táplálékhoz juthattam, és erőre kaptam, de nagyon egyedül éreztem magam. Vizi járműveken végül emberekkel is találkoztam, akiktől remélhettem, hogy köztük végre hozzám hasonlóan gondolkodó segítőtársakra találok. Hát így jutottam idáig. Bízok benne, hogy valamelyik itteni nyelvet sikerülni fog jobban megtanulnom, és rajtad kívül mások figyelmét is elnyerhetem. Találok talán valakit, aki helyre tudja hozni a járművemet, és visszatérhetek a családomhoz.”

- Skipy!

„Úgy hallom, keresnek. Menj csak, én majd elszunyókálok itt, derült volt az ég: egész éjjel nem aludtam. Na, menj már, el leszek!”

-Skipy! Where are you? Hey, you! Leave my dog alone!
Demjén Zsófia