Kilátások
(történelmi témájú novella - Procopius: Titkos történet c. műve alapján)
Csak Bencére tudott gondolni. És arra a macskaszemű lányra. A levelet papírra írta, nehogy a postafiók jelzése esetleg túl korán felébressze a szüleit. A profilját a levelezéseit és a személyes fáljait is törölte. A szobáját rendbe tette, a fürdőszobáját is kitakarította, ne az anyjának kelljen majd.
Amíg a tető széléhez ért felidézte, hogy milyen hosszú ideig vágyakozott, míg végül élete legszebb éjjelét töltötték együtt. Attól kezdve úgy érezte, egy részét örökre Bencének adta. Ő meg egyszerűen lelépett azzal a lánnyal. Be kell bizonyítania, hogy milyen komolyak az érzései. Tudják meg mindketten, hogy mit tettek vele! Odaadta a testét, a vágyait, mindenét, és ők megcsúfolták, mintha ez nem is számítana! Mintha ő nem is létezne!
Látását teljesen elhomályosították az előtörő könnyek, így nem kellett a mélységgel szembenéznie, amikor lebillent a párkány széléről. Az egyre gyorsuló zuhanás vége már eszméletlenül érte. Nem szenvedett tovább.
Egy ezüst falú kórteremben ébredt. Az ágya körül ismeretlen férfiak és nők álltak, a terem viszont ismerősnek tűnt, mintha már feküdt volna itt korábban.
– Zanel vagyok, ha még nem ismert fel. – szólalt meg a lábánál álló férfi – Ők pedig itt a műtőasszisztensek. Erőszakos halál esetén sajnos a szervezet vészreakciója számos létfontosságú helyet lekapcsol, amelyek regenerációját ilyenkor mesterségesen kell elősegíteni. Nem tudjuk olyan egyszerűen visszahozni, mint egyébként. – Az idegen férfi egyre ismerősebb lett, pár óra elteltével pedig a korábbi emlékei is sorban visszatértek…
Saruja nyomán a csípős hajnali szél szürke porfelhőt kavart a száraz talajon. Csak remélhette, hogy mire az elöljáró felébred, már leülepszik, és talán a nyomait is elfedi. Körülötte kókadt gyümölcsfák sorakoztak, a zörgő leveleik közt csak a kocsányra száradt, ráncos termések várták a betakarítást. Két éve még virágzott apja gazdasága, de tavaly a ritkuló esőzések miatt a csatornák egyre kevesebb vizet hoztak, idén pedig már szinte egyáltalán nem érkezett belőle se égen, se földön. Azt is suttogták, hogy aszállyal sújtja Isten a római népet, az elfajzott uralkodó miatt, aki valójában nem más, mint egy emberi testet öltött démon. De az efféle butaságokat tizenöt éves fejjel már nem vette komolyan.
A földműves családot, akiknek a tanyájára igyekezett, a pestis vitte el. A ház már fél éve üresen állt, beköltözni senki nem akart, de az utolsó seprűig kifosztották. Itt talán meghúzhatja magát addig, amíg a kereséséről letesznek. Apjához két napja érkeztek meg az adószedők. Nem várták meg a betakarítást. A beszedést intéző elöljáró helyet kért magának és katonáinak a birtokosi házban, nem mondta meddig maradnának, de elvárták a jó vendéglátást. Mindeközben pedig kifogásolták a kevés étket, a lassú szolganépet, és az ital mennyiségét is. Apja mindent megtett, hogy elrejtse őt a szemük elől. Férfiruhát adott rá, a szolgák közé küldte, és már arra készült, hogy a szomszédos birtokra viteti, amikor az egyik rabszolga kifecsegte a titkát.
Az istálló felé vette az irányt, valamiért biztonságosabbnak érezte, mint a kihalt házat. A köpeny, amit sebtében magára kapott, miután kisurrant az alvó elöljáró mellől, nem állta útját a metsző korai szélnek, így egész testében reszketve ért be a deszkákból rakott sötét épületbe. Meglepetésére két lovat talált odabent, a sarokban egy kis szénahalmon pedig a hozzájuk tartozó, ébredező katonákat. Elgémberedett lábaival hiába is próbált meg elmenekülni, hamar elkapták, és mielőtt az urukhoz vitték volna, a széna között előbb még a kedvüket lelték vele. Az elöljáró kíséretéhez tartoztak, aki portyára küldte őket a környéken miután kiderült, hogy a birtok ura nem tud azonnal fizetni. Apjának az előző rossz év miatt hitelezőkhöz kellett fordulnia, hogy a földműveseket kifizethesse. A hitelezők pedig akkora kamatot számoltak fel, hogy éppen csak maradt valamennyi a háztartásra. A befolyó bevétel, még a várhatónál is szűkösebb lett, mivel a döghalál a munkások javát elvitte, és nem volt, aki betakarítson. A kevés termény jó része a földeken rohadt el. A szolgákból is sokat el kellett adniuk, mert már az élelmezésükre sem futotta. Az adószedő nem nyugodott bele olyan egyszerűen, hogy hiába jött; tőle is elvárják a bevételt, és neki is kellett a hányad.
Amikor a lovasokkal a birtok portájára visszaértek, mindenkit kinn találtak az udvaron. Apja hátrakötött kézzel állt ott, katonákkal körülvéve, és éppen ostorral verték az egyik szolgálót, akinek már a ruhája is átvérzett. Leszedték a lóról, de a rettegéstől, ami hirtelen úrrá lett rajta, a lábai erőtlenül összerogytak. Az elöljáró elé hurcolták, aki odaintette hozzá az ostoros katonát. A csapásokkal járó iszonyatos fájdalom, egy idő után már az egész testét görcsbe vonta. Csak akkor hagyták abba, amikor elájult.
Ugyanott tért magához a porban, de már senki nem volt a közelében. A házat feldúlták, és amit még találtak mindent kocsira pakoltak. Ezután vele együtt mindenkit kitereltek a ház elé, az apját pedig megkötözve egy lóra ültették.
– Konstantinápolyban majd a quaestor kezére adom az újabb áruló földbirtokost, akit a vesztőhelyre küldhet! – szólt körbe fennhangon az elöljáró, miközben kilovagolt a kapun. Az apja hangosan tiltakozott, de nem sokat ért vele. – A háznépről is kiderítettük, hogy a zöldek pártján állnak, és lelepleztük, amint összeesküvést szőttek az uralkodó ellen! Mivel azonban erőteljes ellenállást tanúsítottak, kénytelenek voltunk mindannyiukkal végezni! – A szolgálók közül többen a lovas elé borultak és jajveszékelni kezdtek, hogy bármit megtesznek, csak ne öljék meg őket, de az nem figyelt rájuk. A katonák rezzenéstelen arccal terelték vissza őket a sorba.
– Az áruló birtoka, és a vele járó javak az ítélet jóváhagyásával mind az uralkodóra szállnak majd, aki bőséges jutalomban fogja részesíteni az összeesküvők leleplezőit! – a közelben álló katonák lelkesen üdvözölték az elhangzottakat – Iustinianus dicső harcosai, intézkedjetek!
Egy ezüst falú teremben ébredt, az ágya körül nők és férfiak álltak. Meghallgatta Zanel értekezését az erőszakos halállal járó szövődményekről, de a felét sem értette.
– Ne haragudjon, de meg tudná magyarázni, hogy mi történt velem? Hol vagyok, és kik maguk? Bár mindenekelőtt most mégis az érdekelne, hogy én ki vagyok valójában?
– Hamarosan visszatérnek az emlékei Mera, a legjobb lesz, ha addig nem izgatja fel magát.
– Úgy áll a dolog, hogy nagyon felizgat, ha most azonnal nem mond el többet erről az egészről! Tudnom kell mindent!
– Rendben. Én Zanel Polend vagyok, a hajó virtuáltechnológiai szakorvosa.
– Egy hajón vagyunk?
– Ez a Castor-4 kolonizáló űrhajó, tizenkétezer-negyvenöt utassal és ötvenkét fő legénységgel. Az emberiség új otthonát kutatjuk a világűrben, mivel a szülőbolygónk képtelenné vált az eltartásunkra. Már több száz éve úton vagyunk, de a regeneráló technológiánk bármeddig életben tart minket. Ameddig új otthonra nem találunk, az utasok virtuális életekben töltik az idejüket. Kiválaszthatják a kort, és a helyet ahová születnének, az idegrendszerre kapcsolt gépezet pedig tökéletes illúziót teremt a számukra. Ennek része az is, hogy a korábbi élményeket teljesen elfeledteti velük.
– Köszönöm, kezdenek derengeni a dolgok. Jól emlékszem, hogy ön egy android?
– Így igaz. Kiválasztotta közben esetleg, hogy melyik korba, és hová óhajt újjászületni?
– Ha lehetséges, most nem a Földre mennék.
– Semmi akadálya!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése